hát most hirtelen eltelt egy kis idő.

ezalatt szolidaritásból (és az egyszerűség kedvéért) egy időre áttértem a fehér liszt- és bármilyen cukor-mentes életre, hogy az élesztőről már ne is beszéljek, és rászoktam a reggelire. ezenkívül általában nyolc körül kelek (reggel), és iskolába, ebédelni, bevásárolni járok.
van lámpa a biciklimen (aka marló), egyenesen angliából, elölhátul, narancssárga, ilyen, és szereztem pici pumpát, imbuszkulcsországot és csavarhúzókat, kompakt méretben. kicseréltem közös életünk első lyukas belsőjét, ami távolról sem volt olyan egyszerű, mint nyáron a kempingtandem, ezért úgy nézett ki, hogy nem is én cseréltem ki.
ez a külső egy állat, nem akar lejönni a felniről, és én nem vagyok elég erős, de aki elég erős, az is csúnyán beszél tőle.

egyszerre két helyen lakom, és el kell mondanom, hogy nem könnyű egyszerre két helyen lakni. folyamatosan úgy érzem magam, mint egy tízéves iskolás, mert akárhova megyek, hátamon a hátizsák, és magától értetődően így mégjobban nem tudom soha, hogy mit hova tettem. ezenkívül épp most öntöttem a földre kábé tíz-tizenhat kötőtűt és néhány gombolyag fonalat az ágy mögé, és valószínűleg ha átmegyek a másik lakásba, minimum a fejemre esnek a reggeli rohanásban behajigált ruhák a szekrényből, mint tegnap a fél angol nyelvű könyvespolc az alexandrában.
az ilyen apróságoktól viszont igazán könnyű eltekinteni.

alig várom már hogy lássam szombaton a hábét úgy ernyedni, mint a párzó vombatok.

megint meglátogattam a budapestet egy divatblogok éjszakai toldimozi erejéig, és nem mondom, hogy nem kellett szinte végig mindenhova rohanni - olyannyira, hogy például amikor odaértünk, a mozi mögötti parkolóban kellett átöltöznöm, az autóban.
sajnos a kétheti minimálalvásból kifolyólag pár óra alatt annyira fáradt lettem, hogy nem voltam képes semmi másra, csak rezignáltan támasztottam kint a falat a jeges hidegben, próbáltam nyitva tartani a könnyes szemem, és meggyőzni mindenkit, hogy nekem most az lesz a legjobb, ha azonnal hazamegyek. amikor aztán ez megvolt és végre elindultam, először mellémszegődött egy arab, akitől nagyon nehéz volt megszabadulni, utána meg többször eltévedtem mindenféle kis utcákban (ami pedig soha nem volt szokásom pesten), de végülis sikerült megtalálni a nagyvárosban az én ágyamat.
a másnap már jelentősen jobb volt, mivel kétszer jártam a királyutcai kínaiban, újra ültem a fecóval padon az andrássyn, és vásároltam ruhákat is, ami mindig öröm, akkor is, ha különben nagyon nem akartam (de nem tudtam ellenállni).

ilyenkor olyan, mintha megint valaki egy szép nagyot belefejelt volna a pöttyös- vagy csíkos labdába, ami vagyok. repülök szépen, a magas kék ég meg az almás gesztenyés füvű kert között.
vagy mintha hopp egy váratlan váltó lett volna a sínen. ebben az esetben a vonat vagyok, mondjuk piros.

a gogol bordello márpedig zseniális. úgyszeretem.

mostanában annyira szeretek ébren lenni, hogy egyenesen képtelen vagyok elaludni éjszaka, azt hiszem átestem a ló túloldalára. lefekszem, becsukom a szemem, és olyan szinten pörög még akkor is az agyam (ami pedig már fáradt), hogy öröm nézni, csak ne félnék előre a következményektől (hogy például mi lesz velem egyheti nemalvás után).
amúgy a szerdai bulik sötét ege alatt (a diavetítők/projektorok sejtelmes fényében) újabban zseniális kreatív szakkörökkel szórakoztatjuk magunkat, amikor elfáradunk a parketton. az a jó benne, hogy 1) már ittál pár sört, 2) a fényhiány miatt csak nagy vonalakban látod mit rajzolsz, színeket meg egyáltalán nem, és ebből következőleg 3) másnap nagyon meglepődsz.
az alábbi darab csodálatos koprodukció, félig az enyém, a másik felének meg köszi.

a szóda számomra veszélyes hely, olyan mint egy mesekapu - mindig bemegyek, majd képtelen dolgok történnek; mintha egyszerre csupa nádszálkisasszonnyá és sárkánnyá változna a világ, meg legkisebbkirályfivá tarisznyában.
múltkor is az lett a vége, hogy ismeretlen lakásból menekültünk haza hajnaltájt a fecóval, én biciklivel a hátamon, de legalább nevettünk, sokat. most a legújabb legenda szerint gonosz, szívtelen módon kidobattam a marcona kidobóval a fiút, aki órákon át a lányvécén ülve aludt (nagyon kellett pisilnem).
és én nem vagyok olyan, hogy a lányok ne szereljenek mosógépet vagy biciklit, meg éljenek a női villamosvezetők; de olyan is van, hogy a lépcsőn lemenet félreállnak és előreengednek, valami olyasmi kíséretében, ami a pukkedli fiúváltozata lehet, és ez azért kedves.
és nem akarok itt túlozni, az is lehet, hogy csak mindig szerencsém van.

kérsz taslit. holnap.

épp csak elcsászkáltam egy kis barnacukorért ebben a verőfényes levélesős szélben, és láttam:
1 nagy csoport nyugdíjast az erkélyen viháncolni, biztos egész délután ott spionkodnak és kiröhögik a világot; 1 újabb bringán reggeliző ebédelő bringást, öltönyben, ebben a mi kis városunkban, ami pedig nempest; 1 nénit aki odament egy ismeretlen fiúhoz, hogy 'régóta figyelem magát', mert a srác hasonlított valakire.
és még mindig lehet papucsban járni.

na, most kezd igazából ősz lenni, annyira, hogy lassan ideje megnézni a the trouble with harry-t.
és hiába ülök péntek óta a monitor előtt napestig pikszeleket tologatva, azért tudom ám, hogy kint már alakul a magas őszi ég, meg az a csodás kékje. ha néha felnézek ilyenkor fák alatt állva, mindig az jut eszembe, hogy fényes szelek, ami egyébként egy jancsó film, amit nem láttam, de még annál is régebb óta egy induló (amit nem ismerek). és aztán ez a két szó ott motoszkál a fejemben egész ősszel.
ezenkívül megnéztem ma vacsorára azt, hogy lars and the real girl, és ennyire már régen szerettem filmet, mert egyrészt van benne hó, és hurrá tél lesz (jó, üssetek meg), másrészt nagy, igazi csöpögésmentes kedvesség van benne, aminek örül a szívem.
moziból ennyi, holnap végre felülök a biciklimre, és van egy kis reklám is ide jól.
álmomban szerelmes voltam egy indiánba.

ezt most muszáj, mert én ilyen gyönyörűt még sose. azt álmodtam, hogy a föld nagyon nagyon közel került a marshoz, és mindenki tudta előre hogy így lesz, ezért mindenki elment pici repülőgép-űrhajókkal a marsra kirándulni. ott vártuk meg, amíg közel lesz a föld, de addig is olyan csodaszépeket lehetett látni, hogy például az univerzum más szemszögből, a föld kívülről, egy villogó hold, ilyesmik. és amikor eljött az idő, szinte súrolták az ujjaink a föld fáit, és csak ki kellett nyújtanunk a karunkat a magasba, hogy a gravitáció átvonzzon a marsról a földre, kábé mint abban a régi adidasreklámban, amikor a fiú a plafonra lép. és amikor átvonzódtunk a földre, ott találtuk magunkat egy fatenger tetején, amiről egyébként azt hittük először, hogy valami szúrós füves táj, de aztán lemásztunk, és kiderült, hogy a kertünk végébe érkeztünk vissza.

na most ezt el se tudom mondani szerintem, hogy mi.
valahol pont középen vagyok, ami vidám - bár ha ötvenéves lennék, inkább azt mondanám a vidám helyett, hogy derűs, mert tudom, hogy az pontosabb.
ez olyanokat eredményez, hogy például nem félek a villamossínen a biciklivel, zenéket fedezek fel, külföldi városokba megyek, spanyolt szótárazok, (anélkül hogy bármennyit tudnék spanyolul), és gyertyával világítok este.
olyanokat sajnos nem eredményez, hogy időben nekiállok a feladatoknak (amik pedig vannak), lefekszem akkor amikor kéne, vagy megírom a megírandó íméleket, mielőtt még késő lenne.

a felhőkig.

pillanka amúgy egy indiai falu, na oda egyszer biztos hogy elmegyek.

amióta nem dolgozom, egyfolytában nyaralok; és ráadásul úgy potyognak hozzám az égből az események, hogy mindig nagyon kell sietni egyik helyről a másikra.
most is például hazaértem, összepakoltam, felkerekedtem, hánytam egyet a migréntől pesten; aztán a harmadik felvonásban már kicsit arrébb az alkonyatban fürödtem a hűvös dunában, amit reggel még a kopaszigátról néztünk, csak ott koszos volt.
fürdés után befészkeltük magunkat a piroskocsmába, mert a duna után fázik az ember vizes haja, és ott akkor véletlenül elloptam egy marquez könyvet, amiért szégyellem magam, de csak az volt az oka, hogy nem érdekelt a póker.
amikor újra nappal lett, átkeltünk a folyón a kicsi szigetre a világ legfélősebb kutyájával, és egy tonna hozzávalóval a következő éjszakához. ott aztán főztünk nagy tábortüzet estére, amihez valami furcsa logika alapján a fát cipelték a fiúk (négyen), a hatalmas kósziklákat pedig a lányok (ketten).
ha az ember ilyen nagy vízben ilyen kicsi szigeten ül tábortűzzel éjjel kongaszóra, attól biztos tündérré meg manóvá változik, legalább egy kis időre, de aztán óhatatlanul eldől a hálózsákban, és elalszik a tűz körül.
reggel aztán arra ébredtem, hogy miután a fiúknak az első napsugárra kipattant a szemük, legott elkacsáztak a dunán a kenuval doktor bubót énekelve, át a szembepartra további emberekért.
az a furcsa az ilyen napokban hogy valahogy soha nincsen végük, olyan nyugodtan és lassan múlnak; és biztos ezért van bennem valami honvágyfajta érzés is, én nem tudom hogy lehet így beleszeretni egy komplett faluba.



a negyedik felvonásban pedig, amint kiléptem a nyugatiból, éppen ott gurult a bánkitóról a viccesfutár uzsonnázva, amitől rögtön megláttam a napos oldalt, és mégse utáltam meg egyből a falu után pestet. átlibbentem a városon, és hiphopp már fonyódon is voltam, ahol a hábé mégjobban megújult konyhával, kubalibrékkel és rántottával fogadott. ámuldoztam bámuldoztam is jó sok ideig, és aztán kiderült, hogy ez a tervek éjszakája, mert egyszerre nagyon sokminden eszünkbe jutott - például nincs mit tenni, a közeljövőben egyrészt vonatozunk velencébe, másrészt meg kell kóstolnom az összes olyan sört, amilyet még eddig nem ittam soha.

please don't let
what was get in
the way of what's
next
don't forget
that what's to
come hasn't come
yet

megöleltem a gesztenyefát a napos kertvégében, aztán elmenőben még integettem neki, öt évvel vagyok fiatalabb az átlagéletkoromnál, erős, és széles körökben változó érzelmeket váltanak ki belőlem tájak (ill. álmosságot).

különben meg mennék a bánkitóba vissza, bele.

há há há, hogy úgy mondjam (pici önirónia).

ez a nagy kanyar mindig tündérország, macskaköves úttal, kispatakkal, piroskocsmával, szomorúszemű kutyával; és csönddel szavak helyett, mert az ember lába magától tudja merre megy, nincs is nagyon szükség a fejre.
az őrség mellett ez a másik ahol eddig ott szeretnék lakni ha nagy leszek - a hegyektől valahogy megnyugszom, a vizektől meg pont jó ütemben működik mindenem.
és egyre több dolog jut eszembe, amit abban a faluban csinálni kéne, mint csillagokat nézni és feltekerni valamelyik hegyre, hálózsákban aludni az ég alatt, eltévedni egy egész napra málnával meg szederrel, vagy sötétben hallgatni a világszép nádszálkisasszonyt.
az is végleg eldőlt (már megint), hogy tényleg országúti bringát veszek, hátat fordítva a logikának; mert ültem egy piroson, amibe annak ellenére, hogy akkora volt, hogy alig tudtam tekerni, avagy meghúzni a féket, a fel- és leszállásról nem is beszélve, egyből beleszerettem, fülig.